Induljunk hát, de ne hízásnak! Ennek bizony eleget is tesz az az éves ingyenes kondi bérlet, melyet sikerült tágra nyílt pupillájú pislogással és némi rendszeres fülrágással kilejmolnom a vöröskereszt helyi vezetőjétől. És a hely bizony ám nem egy faluvégi földalatti kisgarázs három emelgetnivaló cementzsákkal, hanem egy kétszintes erődítmény szaunával, gőzkabinnal, jakuzzival, kültéri medencével... ahol ha unjuk az egymagunkban történő önkínzást, akkor a reggeltől estig zajló, különböző témájú csoportos tréningekbe is jól beletapicskolhatunk.

Persze azért nem faluvégi, mert Akureyri város. Szóval az az egyórás topogás nem rossz bemelegítésnek, este hazafele meg lesz időm fütyörészni, jégen önkéntelen hátasdobást gyakorolni vagy más hasonló hasznosat művelni. De miért nem megyek autóval? Mert az nincs, de autóbusz az van. Méghozzá ez is ingyen, de mindenkinek (cserébe viszont meg kell oldani valami matematikai és logikai feladványt, amit itt menetrendnek neveznek).

Ahogy haladok a busszal, jut eszembe a felismerés, hogy a nyelvórákkal kapcsolatos első várakozásaimon is épp most haladtam át. Elvégre a negyven órás nyelvkurzuson való részvételről van egy kecses oklevelem, mely bizonyítja azt, hogy nem fogok véletlenül olyan papírt aláírni, ahol a májamat adnám el némi vállveregetésért cserébe. Így hát bő kabátom résein is kidagadó magabiztossággal lépek a sofőr mellé és kezdem el olvasgatni a gombok alatt található feliratokat. Azt a betyár mindenit... hisz mindegyiket értem.. még az ilyen bonyolult szavakat, is mint „Vészjelző”. Érdekes módon ez pont ugyanígy van magyarul mint... mint... a fene, ez magyar. Milyen busz ez? Ikarus. Sebaj, a második nyelvkurzus már ingyenes (az elsőnél csak fél árat fizettem, és azt is a vöröskereszt állta :)).

Izom ide vagy oda, nekem még mindig utazhatnékom van. Az utazáshoz pedig gurulós vagy ropogós kell a mai világban. Hát fogjuk a legnagyobb batyut és menjünk bankba... sajnos az izlandi bankokból legfeljebb szennyest lehet elvinni, úgyhogy inkább számlát nyitok és várom a havi önkéntesi alamizsnát. És mennyi a piszkos pénz? Havi 18 000 zsebpénznek és még 16 000 vacsira és reggelire (amit amúgy ingyen meg tudok oldani, de nyilván nem panaszkodom). A pénzt izlandi koronában kell érteni ami jelenleg annyit tesz, hogy havi össz 55 000 HUF pottyan a számlára. Hát ez bizony nem eldorádó... és miért van az, hogy a zsebpénzt (145 euró) 130-cal váltják át, amikor már 180-nal kellene? A fene, minek tanultam számolni... csak idegesítem magam :).

Sebaj, nekem -mint kereskedőcsaládból származó, rinocéroszarcú alkudozónak- a kevés pénz csak a hobbimat szolgálja :). Menjünk oda, ahol olcsó... még ha kosármeccsre invitálnak, akkor is. Gnómok sportja, de legalább szanaszét fotózhatom magam :). Remélem nem rosszmájúságom miatt kapott ki hosszú idő óta először hazai pályán Akureyri csapata. Az alvás továbbra is az a luxus, ami nem fér bele a roppant drága időmbe... hisz annyi Stephen King film és sorozat van, amit még meg kell nézni –és ezeket bizony csak este szabad-. Ha már így divatba hoztam a karikás szemet, nekem is illene követnem valamit... mondjuk, maradjunk továbbra is jól borotváltak. Fintorgás ide vagy oda nem tarthatom vissza a Wilkinsonomat az örök szőrtelenség (más)világába való átlépésétől és meg kell vennem a Gillette-t. Fusion is, Power is, zizeg mikor vág... a borotválkozás a „tízperces önkéntelen mosolygás rítusává” vált át a zsibbasztásnak köszönhetően.

Munkáról most nincs mit hablatyolnom. A szellem elvtársnak jött meg hozzá a kedve hétfőn. Gondolom próbált érdekes témákat felhozni, csak kár hogy mindezt izlandiul tette. Sebaj, ő jól elbeszélgetett (feltételezem) Szaddamról, én meg arról, hogy az a Lasagna, amit itt legutóbb csak zöldségekből készítettek (hús nélkül) a lehető legnagyobb bűn elkövetése a világ és különösen személyem ellen. Persze végül a sakkban megtaláltuk a közös nyelvet, de buta módon nem jutott elmémbe, hogy hagyjam nyerni... gondolom a partnerségéből sem lesz rendszer :).

Fogjunk egy fémmadarat az utazáshoz... ha ehhez a világhálót használjuk, akkor akár 5 000 koronáért eljuthatnunk Akureyriből Reykjavikba. De mit csináljak Reykjavikban mégis? Mondjuk először is bolondot magamból egy kis sweatheartolással, a többit meg majd egy pénzérmével eldöntöm. Megérkezem... hopp, valahol aludni is sem volna utolsó ebben az öt napban. Hívjuk fel a legalkalmasabb személyt, mondjuk Lily-t, a taiwani lányt aki képes a legkisebb dolgokon is aggódni: „Halihó! Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy itt vagyok Reykjavikban és nálatok fogok aludni... a jó az, hogy szombaton megszabadulhattok tőlem”. A jó hír megteszi hatását, így hát a háromszobás lakásban (ahol izlandi megérkezésem első napjaiban is voltam) állítottam fel az összvissz hálózsákból álló bázisomat. Hideg idő, meleg fogadtatás, falra írt szabályok. Lily és Sophie (Németország) egy szobában, a másikban Bona (Nigéria) és Suresh (India) míg a vendégszobát megszerezhettem.

Itt mindenki Sztahanov módjára munkálni akaródzik, és nem füllik a foguk az aktív semmittevéshez. Úgyhogy maradunk a jól bevált „jól érzem magam velem” módszernél és első körben vizslassuk meg ezt a hírös, nevös kék lagúnát ( www.bluelagoon.com ). Rendszeres buszok viszik-hozzák a népeket, ami most éppen ír, kínai, orosz egyveleg. Csudi hely és modern épület körítésnek (hamizda, aluszda, masszászda... azta!). Kint nullák, vízben harminckilencek a fokok. Csak fejem éppen kidugva, sebzett fóka módjára totyogtatom végig magam köröskörül a hatmillió liter világoskék vízben... a gőz nem űz :). Kincsek után kutató radartalan talpam néhol homokos talajt érzékel, másutt valami trutymót... akár egész térdig érőt.

E fehér, fogkrémszerű, idegen anyag milétére fény derül egy ismeretterjesztő táblácska által... ez a „Silica”-nak nevezett krémség (többek közt) az okozója a világoskék színnek (és hogy 10 centinél mélyebbre nem látni a vízben). Az itt lubickoló népek kenhetik magukra, amennyi jólesik... állítólag tisztít, hidratál és még vásárolni is lehet hazára. A negyvenóránként lecserélődő vizet az igen közeli gejzírekből szerzik, de nem ám „hányjuk be egy csővel és szevasz” módon, hanem egy kis műgejzír segítségével pöfögtetik be. Persze az eredetileg feljövő 240 fokos víz egy „icipicit” hígításra kerül, nehogy a lagúna az „emberleves” elsőszámú készítőhelyévé váljon (viszont a „fényképezőfőző” cím elnyerésére így is jó eséllyel pályázhatna). A nyolcórás pancsolás után csalódottan állapítottam meg, hogy az egyetlen változás, amit tapasztalhatok, az a víz és szél együttes erejével kiszárított és viszketésre ítéltetett orrnyergem lett.

Este visszatérés a többiekhez. És legyen alvás... nyitott ablak, sötét szoba néhol vízzel a padlón... ez nem más, mint a mosó- és szárítószoba... mivel az alvásra legalkalmatlanabb helynek ítéltettem meg, ezért fogom hálózsákom és ide jövevénykedek a padlóra szunnyantani. Madárcsicsergés helyett a wc egyetlen (a mosószobára nyíló) és nyitott ablakán átszűrődő, nem éppen utánozhatatlan hangok dallamára ébredtem... rég nevettem ilyen jót közvetlen ébredés után. Gyors visszaszendergés után arra eszméltem, hogy Lily egy igen sajátságos (rémülten meglepett és ráadásul taiwani alapokra építkező) arckifejezéssel próbál rajtam átlépni, hogy begyűjtsön néhány megszáradt ruhát... hamar leesett, hogy egyedül én találom viccesnek a helyzetet :).

Fedezzünk fel ma is ismét valamit. A Reykjavik kül-kül-külvárosában található „Viking Village” egy hotel, étkező és hagyományőrző hely együttese. A szórólap egy régi, viking stílusú marketet ígér, ahol kézzel (és valamennyire viking módon élő helybeliek által) készített tárgyakat lehet agyonnézni és megvásárolni. Ráadásul egy sokfogásos, „igazi” viking vacsin is részt lehet venni, ahol viking előadások, valkyr éneklések és az Ó környezet várja -az amúgy igencsak elfogadható árat kifizető- népet. Az persze nem volt a szórólapon, hogy mindez csak nyáron. Ennek ellenére az étkező működött (belépés és a látványtól azonnal seggreülés), vásárolgatni lehetett :). Hát most jártam először olyan szállóban, ami vetekszik egy múzeummal. Nyáron biztos visszakukkantás beígérve magamnak.

Nini, ezek a mindig vidám izlandiak épp a parlamentjük előtt örömködnek. Hiába, ez a kéz a kézben hurrogjuk le az arra járó politikusokat igen népszerű lett errefelé is. De ettől független a No. 1. közellenség cím nehezen lepipálható birtokosa még mindig az angol miniszterelnök, Gordon Brown (a képet a főutca egyik üzletéről készítettem). Gondoltam beállok én is a sorba a jobb koronáért tüntetni, de mivel úgy sincs pénzem ezért inkább magamat tüntettem, el :).

Ezt is jól megnéztük, menjük haza. Lily fáradtan magának főzöcskél, gondoltam jól meggyőzöm, hogy jöjjön ma este velünk táncolódni, hisz péntek, zene, hétvége. A válasz leginkább rizsa volt (taiwani főzetlen módra), hogy mennyire helytelen és csúnya dolog ott aludnom, ahol amúgy a nagy északi holló sem jár. Hiába próbáltam elővenni a lehető leglogikátlanabb érvelésem, látszott, hogy nem az irigységtől sárga :). Ha akar, akkor savanyodjon, mi Bona-val jól végigjártunk szinte minden partyhelyet aznap este... meg kell hagyni, nem táncol rosszul. Nem mondhatom, hogy „páratlanul” jót aludtam, ugyanis csak kerek két órát sikerült, hogy elérhessem a repcsit.

Persze ilyenkor mindig jól megígérem magamnak, hogy kialszom nemsokára magam... haj, de mikor? Megérkezés, fürdés, kis téblábolás és már mehetek is itt Akureyriben az „Interkultúrális Est”-re, amelyre minden itt élő külhoni hivatott. Jó pár ismerős, és még több újonnan szerzett. „Home made” dj, de a jó hangulathoz elég volt. Később a partyt egy másik helyen folytattuk. Ilyen az én formám... alvás helyett most meg blogot írok. :)

Létrehozva: 2008.11.25