Az első karácsonyi nóták már november végén, rádióhullámok hátán érkezve megkezdték fülbelopásos tevékenységüket. Mélységes bánatomra csak további két hétnek kellett eltelnie, hogy az ünnepi muzsikák elől értelmetlen legyen menedéket keresnem fitneszteremben vagy akár discokókban... a karácsony szele mindenhova befúj.

A kis városka belekezd mindenféle programok művelésébe, hogy december elejétől kezdve egész karácsonyig biztos mindenki megtalálja a maga kis ünnepi hangulatmorzsáit. Ilyen morzsák után kutatva battyogtam be a könyvtárba ahol aznap épp gyúrták, faragták és sütötték az ekkortájt szezonját élő Laufabrauð (levélkenyér) nevű sütit. Az 1 mm vastag tésztájú vászon faragása a gyurmázásban jártasak számára különösen élvezetes lehet, de az igazi művészet mégiscsak az egy darabban való kisütése. A sütkérezéssel eltelve bamba bandukolásba kezdtem... nem is gondolván arra, hogy lesből hirtelen felállítanak elém egy karácsonyfát a főtérre.

Az esti békés horrorfilm nézésem közben csörrent vadul a telefonom, hogy egy rémisztően jó hír boldog tulajdonosa lehessek. A helyzet úgy áll, hogy mikulás napjára árpád vérei karaokeval fűszerezett tombolást terveznek Ólafsfjörðurban (Akureyritől 60 km, az északi parton), kb. 15 hunfitárs részvételével. Örömtánc, cigánykerék és várom a hétvégét.

Persze görbült terembe és időmbe belefér addig is a kihagyhatatlan táncolhatnék. Az eheti ropás mellé ingyen jósda is járt, ugyanis egy ottani kaliforniai úr szerint én vagyok az a jó ember, aki rossznak akar látszani... és mint ilyen, fogjam magam és menjek könyvtárba, mert ott fogom megtalálni a leendőbeli feleségem és nem itt tancikálás közepette. A szemében valami kiöregedett Casanovai múlt halványodó fényét véltem felfedezni, úgyhogy üsse kavics, menjünk könyvtárba. Hát sajnos emberi gyöngeségből leragadtam az izlandi mesekönyv szekciónál, ahol ara helyett egy kis verskönyvet fogtam ki, ami az izlandi mikulásokról szól.

Eljött az idő, benzinkútnál kapnak fel honfik és visz minket hibrid meghajtású meseautó. Öröm, móka, kuncogás a „Ki és miért vagy?”-ok után. Kis faházikókban szálunk meg, grill és kültéri jakuzzi alapfelszereltség. Félmeztelen hóban fetrengés, lakodalmas dal kornyika, túlfűtött jakuzziban homárkodás és persze alap az alapozás (a harmadik liter energiaitallal ért véget készletem). Majd kezd az est, karaoke háromig és Hofitól Madonnáig. Alszanak a népek, elhatározom, hogy az eddigi pénz helyett most gyerekverset költök... három szemöldökfagyasztó de testfőző jakuzzis óra után kiizzadtam nagyvonalakban a művet (az előző blog beküldésem). Kis alvás, felkelés és ételvadászat. Délben szomorú elválás, de a szilveszterre újabb összejövetel beígérve. Érdekes módon sok meghívott így sem akart eljönni... illetve nem is különös, elvégre magyarok vagyunk :).

A következő hétvégére kis bóklászásra és lubickolásra vagyok hivatott, ugyanis a két helyi önkéntestársam (Susi és Kathi) a mentorukkal megfűszerezve be szeretnék autókázni a Mývatn tó környékét... és ha már ott vagyunk, akkor beugrunk az ottani Blue Lagoon-ba. Persze ha szombaton megyünk, az azt jelenti, hogy pénteken lesz időm táncolni és a fennmaradó három órát pedig majd alvásra pazarlom. Jól is tettem, hisz végre emberemre akadtam egy hivatásos hip-hop táncoslány személyében... milyen kár, hogy nem a könyvtárban találkoztunk :). Nagyon bizsergeti az ujjam, hogy összetákoljak egy irományt a MAD táncról... de mivel szenvedéllyel és nem technikával táncolok, ez egy egymondatos könyvecske lenne.

Hát akkor irány Mývatn! A -18 fok kellemes idő a sétálgatásra... különösen, ha ezt egy gejzírmezőn tesszük. Távolabb kövek mindenütt... a tudományos magyarázat eredetükre pedig nem más, minthogy ezek kővé változott trollok (akik abba nem hagyván az éjszakai táncolást, nem figyeltek a napfelkeltére, ami ezt tette velük). Aztán van itt két „kis” bucka... az egyik az európai kőzetlemez vége, a másik meg az amerikaié... még hogy vízum nélkül nem lehet Amerikába jutni? :). És elvileg terem is a közelben egy kis meleg vizű barlang, ahol bérmentve lehet mártózni... hát mi sajnos csak hóban mártóztunk meg, de legalább autóstul... hiába, nem minden autó terepjáró itt sem. Utolsó előtti megállóként egy semmi közepi kis parkban kötöttünk ki, ahol már gyerekek várták a Karácsonyi Legénynek beöltözött emberek huncutkodásait. Végül megérkeztünk az itteni Blue Lagoon-hoz. Kisebb, olcsóbb, nincs benne fehér lélektrutymó... de akkor is egyedi.

Utolsó hét karácsonyig, hogy állunk mit jó munkásember? A péntek bizony nap lesz... jön kórus énekelni a LAUT-be és az aznapi ebéd, a nagy nemzeti karácsonyi hami (amit mi 23-a helyett 19-én ettünk, de sebaj)... a rohasztott rája. Anno mikor Anita (a svájci ex-önkéntes) evett belőle, két hét kórházat kapott elismerésül, mert a hegyi gyomra nem volt felkészülve ezekre a bacikra. Riogattak engem is előre, hogy milyen bűz vár majd rám... a hagyomány szerint hetekig ezeket a föld alatt rohasztják, ugyanis régen így lehetett csak elrejteni a hamit a fosztogatók elől. Eljött a péntek... a LAUT-öt órákra beborította a tömény kénes ammónia szaga... beleszagolni felér egy dupla adag fejbekalapáccsal. Úgy véltem ez az a pillanat, amikor célszerű lenne feladni az Anti-alkohol hozzáállást, de egy Miháldinecz vállalja a kihívás ilyen nélkül is :). Ettem, nem egyszer, hanem kétszer. Taps és ováció az izlandiak részéről... „Te vagy az első önkéntes, aki evett, megmentetted a hazád becsületét!”. Igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy helyben padlóra került angol nyelvtudásomnak köszönhetően a „Hogy ízlett?” kérdésre nem tudtam kifejezni az undorom és átkaimat, helyette csupán csak egy mosoly és egy „Gott!” hagyta el a számat.

Mindennapos hozzám intézet kérdések közé tartozik mostanság a „Mit fogsz csinálni Karácsonykor?”, különösen, ami a LAUT vendégeit illeti. Teljes őszinteséggel vágom rá mindig, hogy „Fogalmam sincs, de remélem karácsony után sem lesz”. Sajnos ez a lehető legrosszabb válasz, ugyanis azonnal előcsalja ezekből a mindig magányos vendégekből, hogy „Mi lenne, ha együtt Karácsonyoznánk...”. Hála a magasságos főnöknek, aranyszabály, hogy nincs találka LAUT-on kívül a vendégekkel... így mindig vállvonogatva meghátrálhatok. A legvalószínűbb hogy lakat az ajtóra, kalapács a telefonra és három napig mondjuk olvasgatok. Persze ehhez el kell menni ismét a könyvtárba... ;)

Létrehozva: 2008.12.21