Hogy a kalózok vinnék el ezt a Karib tenger felől érkező meleg légáramlatot, ami tegnap aljas módon és szánt szándékkal elolvasztotta 23-án a meglévő 30 centis hócsodát... így hát a Jégföld ezen pontja ismét egy fehértelen Karácsonnyal lett gazdagabb.

Gyakorlott profizmussal mondtam le még az utolsó pillanatban érkező karácsonyi meghívásokat is, minthogy életem eddig minden évét a családom tagjaival töltöttem ilyentájt, ezért nem szakítva tradícióval, azzal a leszek, aki épp kéznél van: Jómagam :). Persze el kellett ehhez az eredményhez viselnem pár basáskodást és megígértetést, miszerint nem veszek részt az ilyenkor oly divatos hídról leugrásban, mániákus önvagdalásban vagy csupán depressziós fogcsikorgatásokkal teli sírás-rívásban.

Nah de mégis, mit szokás ilyenkor tevődni? – Kérdeztem Jómagamtól. “Természetesen írjunk listát a bevásárolnivalókról, kinek milyen ajándékot vegyünk és az esti misére is érjünk oda!”. Háhá, látom Jómagam igen tudatlan vagy velem kapcsolatban... először is: vásárolni csak nyammognivalót kell, azt pedig csukott szemmel és fél lábbal hátrafele ugrálva is meg tudom tenni, nemhogy lista nélkül. Másodszor: már kiosztottam minden jöttment ismerős számára a meleg karácsonyi kézfogásaim és öleléseim, így ajándékokat bedobálni a kosárba csak akkor van értelme, ha a pénztártól rövidtávfutást szeretnék gyakorolni... lévén jelenleg csak ráfizetni és nem megfizetni tudok. És végül harmadszorra: én amolyan büszkén hitetlen ember vagyok és templomba maximum esküvőkor tévedek be fényképezni.

Így hát Jómagamat zsebre vágva, iparkodva elvégeztem a vevődést... csodálkozva vettem észre, hogy még az utolsó pillanatokban sem látni zsúfoltságot vagy eszeveszett kapkodást, mint kishazánkban. Jómagam cinikus módon akkor ugrott ki zsebemből, mikor este nagy fejvakarások közepette próbáltam kitalálni, hogy mit süssek ki a három kiló narancsból, másfél kiló sonkából és húsz liter tejből... merthogy mást nem vásároltam. Megelőzve az “Ugye ugye... megmondtam” kezdetű prédikációt egy gyors “A tartalom a formában rejtőzik!” felkiáltással, nekiálltam narancsot vagdalni, húst cikk-cakkolni és Jómagam képét megformázni.

“Ez még az én objektív véleményem szerint is nekem való falatság volt!” – Mondta Jómagam. Bizony, pont ez az “objektiv”itás amire nekem most szükségem van: fogjuk kis fotómasinát és lövöldözzünk fényes pontokra az éjszakában... nehogy méltatlanul giccsesedjenek Akureyri házai. És ha már járjuk az sötétet, örökítsük meg a 21. Század pszichológiai csodáját: a szívet formázó rendőrlámpát.

Reggel “Amíg egyesek jót esznek, addig mások jót tesznek!” ötletemmel riasztottam fel szunnyadó Jómagamat. “Csak nem sportnapot akarsz tartani, amikor kint szél fúj, jég fagyaszt és fény sem akad?” – kérdezte a horkolászással döbbenten felhagyó Jómagam. Hagyjuk a lejárt lemezt, öltözzünk rétegesen és szökelljünk végig az utcán az első játszótérig! Az ötlet és a testhő kitartott pár óráig, bár végén már Jómagam sem látott az orráig. Folytassuk a napot némi fejtágítással, amit az olvasás nevű élvezetes metódussal kívántam elérni... “De hisz ebben a könyvben oldalanként legalább tíz új szó van... már megint én és a nagy angol nyelvtudásom!” – elégedetlenkedett ismét Jómagam. Próbáltam nyugtatgatni: “Ne rikácsolj, olvass a sorok között, a többi meg az enyém! Amúgy is érdekesebb a könyv ,ha én találom ki, hogy miről szóljon. :)”, de mindhiába... végül Gorantól kapott százgigányi filmek közül csemegézgettünk, többnyire egyetértésben.

Utolsóként némi családság, barátság, ismerősség és egyéb lefetyelés maradt hátra, aztán búcsú nélkül búcsút vettünk Jómagammal , és megfogadtuk, hogy a későbbiekben is majd mindig együtt megyünk kétfelé.

Létrehozva: 2008.12.27