„... és ha felnézel, hírtelen rád ugranak!” – A Januárok már csak ilyen cselesek. Idén meglepetés gyanánt a vénségek kicsiny boltjába szóló törzsvásárlói kártyát rejtettek zsebembe. Ujjgyűrűim számbavételével megállapíthattam, hogy lassan nem szükséges továbbra morcosnak lennem a ráncos homlokhoz. A január 12, én meg –minő fordulat- 21. E kóros korsággal kérkedni kelletlen nekem, amúgy is gyakorlott önmeglepő vagyok.

Addig is tűzzünk tüzezni, elvégre az utolsó Karácsonyi Legény hátraarcát megünnepelendő, Izland a kedélyek befűtésére tüztént lángtáncoltatásba kezd. A régségekben egy soktonnás halászhajót használtak gigászi füstölőként, mára sajnos boglya csak a betevendő. Sehol egy nyárs vagy tűztánc, és még ezt a boglyakatlant is legalább tíz méterről szabad csupán figyelni. Ez azonnal tüzet ütött a fejembe, hisz mi lehetne hungárusabb kormulató, mint a korgót tábortűznél pörkölődöttségekkel csordultig telecsámcsogni.

E gondolat a szívem mellett a gyomrom furdalásába is rutinosan belekezdett, mikor LAUT-ben a héten másodszorra volt hal az ebédrevaló. Szükség szülte szenvedélyes alakításaimnak köszönhetően sikerült négy hónapon keresztül megúsznom az úszkáló falatok emésztő ürücskémbe jutását olyasmiségekkel, hogy „vitaminnapot tartok”, „imádom üresen a sós főtt krumplit”, „jaj de elteltem”. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy –hiába az élemedett kor- továbbra sem vagyok alkalmas férjjelöltnek, ugyanis fantáziám talpfeldobott mikor az ebédnél minden szem rám szegeződve várta válaszom a főnök által hozzám intézett kérdésre: „Ugye te utálod a halat?”. E mondat itt kb. egyenértékű az „Ugye te utálod Izlandot?” hangzású, helyben leizzasztó mentális vallatógyakorlattal. Nagy leleménnyel a megmukkanás helyett, elkezdtem magamban hiperaktív hód módjára gátat összetákolni a hamarosan rám zúduló „okosságáradat” ellen. „A hal kislábujj-körömgombától kezdve a köldökpattanáson át a hajvég-töredezettségig mindenre jó, és egyáltalán csodálkozunk, hogy még életben vagy” – harsogták kánonban megbotránkozva, mielőtt elindultak volna dohányozni.

„Hallatlan, de halatlan ételek is vannak!”- véleményem sarkalta, hogy ideje kisütni valami sületlenséget... mert jobb a békejobb. Így készült el a rántottának induló lecsó és a madárlátta madártej, mely sikerességének ékes bizonyítéka a változatlan halálozási index és egy új igény felmerülése, mely szerint ideje volna már, hogy az alapfelszereltségeim közé tartozzék az izlandi nyelv. Ugyanis kellően megelégedve önnönmagammal, hogy a hátam mögött száznyolcvan fokkal már nem tudnak izlandusul kibeszélni, kevéske fejbevalómat másfele forgatgattam. „Csapó kettő!”, vége a lustulásnak... napi 15 szónyi hossz leúszásával kívánom a viking nyelvföldre kis zászlóm kitűzni. Ez persze jó móka a vendégeknek, én meg sütit kapok... Jágó élet.

Sajnos itt Jégvilágon még egy vulkán közepén is tilos tüzet rakni, és bizton számíthatok arra, hogy valaki kis piszmogi szomszéd hívni fogja a fakabátokat, és ez a tüzelő kerül a legtöbbe manapság. – tudtam meg Gorantól a szomorú helyzetet. Persze helyette elmehetünk síelni, ajánlotta fel Helga főnökasszony. Számító kis elmém hamar átlátta, hogy a biztosításból származó kis gurulókat pont „el tudnám tüzelni”. Sajnos mindkét ballábam Rambofeletti túlélési képességről tett tanúbizonyságot, így hiába seholsíelő múlt, a második óra után már képes voltam arra csusszanni amerre fejem szeretne, persze mindezt csak 1-es sebességben egyelőre.

Ha nem fortyogtathatok, hát magamban fortyogok. De lám, mégsem vagyok egyedül. Hát hogy kerül tűz a főtérre sok doboló, huhogó, lármagyártó ember kíséretében? Bizony ők nem sütkérezni szeretnének, az egyetlen amit pirítósnak szántak, az egy politikus karikatúra... fene az ízlésüket. Tüzelni is csak úgy szabad, ha közben demonstrál az ember. Nem nagyon számítottam arra, hogy ezek az emberek (akik a raklapot egy újságpapírral próbálják begyújtani), képesek lesznek változtatni. Pedig biza megérte –szó szerint- tejbe-vajba fürdetni rendőr népséget és rózsaszíné lövöldözni a parlamentet, mert az alakulmány úgy áll, hogy a tavasszal senki nem fecskét, hanem az új választásokat várja. Gyorsan tanulja a demokráciát az izlandi :).

A szerencsésebbeknek nem kell új hagyományt kitalálniuk, nekem is akad egynéhány a puttonyomban. Járni tanulás után kezdődik a pályafutás, melynél én állig felfegyverzett Tini Ninja Harci Teknőcként sétáltam a rajtvonalhoz, de a következő évföldkövet már Supermanként repültem át hogy azután Szörnyecske bőrben érkezhessek földet és Vadak Ura-ként futhassak az ezt követőig, ahonnan már csak egyértelműen Terminator képében lehet továbbhaladni. Persze legnagyobb támogatóim ( „alkotóim”, méghozzá a sok dimenzió legderekabbjai :) ), mindent megtettek, hogy a hősi menetfelszerelés kifogástalan legyen, így sikerült megőriznem mai napig ezt „jó szokásomat”. Most pedig ideje befejezni a Grófkodást, mellyel első húszas évem töltöttem, és a lovak közé csapva, Betyár módjára végigkalandozni a huszonegyet.

De hol marad a tüztességes happy end? Grillezni azért csak lehet. Goran is legszívesebben tűzkirálykodna, de beláttuk, hogy amíg a szomszédságban pont a rendőrség főfészke leledzik, addig beérjük grill érleléssel. Ezt hozza majd remélhetőleg a jövő hét és a következő bejegyzés is... :)

Létrehozva: 2009.01.25