Ha már (mínusz) hetet-havat összehordott a szél, minden adott, hogy összetapasszak egy hó hont és meglepjem e családi fotóval azt, aki meglephető állapotban leledzik. A dermesztő fokok röpködhetnek, de a víg betyár továbbra is a pólóban (bár néha vékony bőrrel tetézve ugyan) battyogásával tereli a hideget végig mások hátán, nem is sejtve, hogy az izlandi Fagyisten mennyire megorrol hamarosan e hidegvérű orrfenthordó jöttmentekre.

Ihaj és Csuhaj! Terülj, terülj asztalkám... E szavakkal részleteztem Helgának, hogy mi várható, ha rám bízza a pénteki ebéd összetoborzását. És minthogy logikailag kifogástalan elgondolásról vala szó, már aznap beszereztem a zsíros kenyérhez valót a kis eldugott horvát boltocskából. Volt itt bizony egész szalonna (hóhó, ez itt ritka!) és izlandi gyártmányú „lengyel kolbász” is, melyek első illatvételezésre és félszemű (kicsit alulexponált) pislantásra alkalmasnak látszottak a tradíció látszatát kelteni az „igazi”-t nem ismerő viking leszármazottak buksijában. Paprika, paradicsom és persze a legfontosabb elem, ami lehet: fok-, lila- és zöld-... természetesen a hagyma. Miután Gorannal közösen ismertettük zsíros kenyér működési elvét, szabad garázdálkosra bíztattuk a vendégeket. Az alapos kiszárítást nélkülöző, paprikátlan kolbász ízét szerencsére hamar feledtette füstöletlen mivolta, ennek ellenére az asztal kedvenceként mégis őt léptették elő a pelyhes gyomrú izlandiak, míg a sózott hagymasaláta és egyéb „csípősségek” csak árulták a zöldséget.

A kedd hajnali önkéntelen prüszköldémet reggelre torkossággal toldotta meg a bosszúra éhes Fagyisten. Reflexszerű mosolygás ugrott arcomra, arra a pár percre míg eltaknyosodottnak érzett ereimen keresztül szomorú valóságról szóló hír eljutott egyik agyfelemből a másikba: már nem vagy középiskolás. Márpedig amióta ez bekövetkezett, a szervezetem egészségesebbnek találta nem betegnek lenni, aminek kivitelezéséről a napi 1-2 gramm jó magyar C-vitamin gondoskodott is éveken át töretlenül. Sebaj, majd lábujjhegyen tüsszögünk és délután jól ellátjuk a bajom. E szándékkal túrta át nitroval meghajtott markoló módjára kezem a zöldséges osztályt, hogy a lehető legpofásabb (és ne adj Isten: magyar) fokhagyma tulajdonosa lehessek. Sajnos a minőség hegyének csúcsáról egy „Super Garlic – N.O. 1. Quality of China” kacagott le rám... sebaj, majd kétpofára akkor. Hiába az öt fejnyi pusztitás, a várva várt nyelvzsibbadás még az idegek közelébe sem merészkedett... reméljük a legjobbakat, korai jóccakát!

Szerda reggel... hát hiába erősködtem? Kutya baj volna, ha csak a vahúrok szagolnának ki tíz méterről. Bár így legalább nem csak az én torkom szorong :). Visszaemlékezve legutóbbi hagymázási lázam féláldásos eredményére –miszerint jó anyám két napig „elfelejtett” találkozni velem- , jobbnak láttam a betegség elleni támadás második hullámaként a szauna és gőzkabin páros két órás kínoztatását választani. A gyönyör fokozása érdekében még három liter (magyar akácmézes) kamillatea bélvilágba küldését hajtottuk végre az álomgyári műszakot megelőzően.

Csütörtök és annak reggele... Nincs mese, ez már nem betegség. Ez egy emberiségre lesújtani készülő sorscsapás, mely régi korokhoz méltóan a humánság legalább felének szörnyű kínok közepette történő föld alá küldését tűzte ki célul. De rossz sejtbe vágta a kis állábait ez a nyavaja, mert bizony nem adom fel ily könnyedén! Ha kell hozzányúlok a legveszedelmesebb ellenszeremhez is: a csalánteához. De ugorjunk egy csöppet ki a belső harctérről egy kicsit tágasabbra. Ugyanis a jó szél úgy hozta, hogy Goran -engedvén a népakaratnak- visszatér a játékba, és ezáltal ő lesz az egyetlen külföldi, aki Izlandon az első osztályban kézilabdázik (mások vitorlát bontottak, amíg futott rá anyagiakból :)). Így én is jól meginvitálódtam a hátsó ajtón keresztül egyik játékára... és lám, a hosszú kihagyás ellenére is a pontok 20%-át ő szerezte.

Péntek napkelte... Torkon ragadtalak te kis baci! Hogy mertél a több liter csalánteával ujjat húzni? Torkig voltam veled, de most lecsúsztál süllyesztőbe... ezért jártam fél éjszakát a trónterembe. Esetleg az egy délután alatt befalt 60g (nem mg) C-vitamin lepett meg? Az bizony duplán jó hír volt nekem is: Egyrészt, hogy túl lehet élni másrészt, hogy mindezt nekem sikerült. De most újabb tűzszünet, elvégre ma estére van más hammelhadd: ez a Þorrablót. Értelmesre fordítva „zabanap”-ot mondanék. Vadat, halat s mi szem szájnak kellemes... az nem biztos, hogy a fantáziának is az lesz. Így ettem birkaherét és rohasztott cápahúst... szerencsére füstölt bárányból sem volt hiány, hogy az amúgy is háború dúlta gyomrom megnyugtatására.

Hétvége... szóval az izlandi kórság kipróbálása is kipipálható a nagy teendőlistából. Legalább egy kórházat láttam volna belülről! Négy nap alatt 240g C-vitamin... másoknak egy évi adag, a csalánteáról nem is beszélve :). Ez a hét oda ugyan... de újult erővel (és ismét pólóban) keressük a kalandokat a következőn!

Létrehozva: 2009.02.10