Vagyis vihar helyetti... elvégre errefele a dörgős, villámlósból nem jut, csupán a hóvalbélelt „nekidőlhetsz” szélvész a törzsvendég. Hiába ünneplik vikingjeink fogvacogva a csillagászati nyár eljövetelét, ha a pacizáshoz, bálnakukkantáshoz, vagy lundafogáshoz még legalább júniusig várásra ítélnek a turisztikai szezon szerint létező helyiek.

„... és madarakból is csak azok az ocsmány, méteres, károgó dög varjak vannak itt!” – Méltatlankodott jogosan Goran, miközben fejében minden órában húzott egy strigulát, amivel közelebb került az hőn áhított három hónapos szabadságához, amit otthonában, Horvátországban fog eltölteni, április végétől augusztusig. „Minden reggel napfelkeltekor elmegyek a kedvenc kávéházamba ahol egy jó erős és egy ropogós burek mellett végigolvasom az újságot... majd kicsónakázok és fogok egy friss halat, amit a feleségem megsüt. Délután pedig az elmaradhatatlan golf a naplementében.” – Adott ízelítőt rózsaszín ködéből a napi 1-2 órás szokássá vált munkahelyi snapszerezésünk közepette. Egyrészt vele örültem, de ugyanakkor tudtam, hogy ezáltal rám száll a „férfi a háznál” szerep minden hátrányával és negatívumával :). Soha nem dolgoztam előtte olyan összhangban senkivel, mint vele: szavak nélkül ketten legalább három ember munkáját el tudtuk végezni a legkisebb koccanások nélkül... ez önmagában egy leírhatatlan élmény.

Ettől még persze még marad élet a Laut-ben – szűrtem le az étterembe mendegélős hirdetésünkre jelentkezők hosszúkás listáját nézegetve. Szerencsére az ilyen extra események semmivel sem terhelik sorvadt kis erszényem. A társaság szép dolog, de mint veterán izlandi önkéntes, elsősorban az ellátmány beosztályozása után veszek csak részt az ilyen estiségekben. Az értékrendszer (mely bár elsőre barbárnak, de kellő tapasztalat után tudományos alapnak tűnik) pediglen a következő: „1.) Röföghet is még utolsókat, csak hús legyen. 2.) Ne én fizessem, vagy legalább ne saját pénzből 3.) Az elmenésre érdemleges mennyiség az „1 hátizsák”-tól indul. 4.) tálalás, társaság, helyszín és egyéb, dolgok melyek értelmüket vesztik az emésztés végeztével.”. Márpedig a menü változatosságát szemlélve nem számítottam arra az ironikusan kis mennyiségre, amit végül is mindenki kapott, de legalább ehettem egy „tengerben élő, de mégsem mozog” máig megfejtetlen találós kérdéssel felvázolt moszatpiszokszerűséget is. Ha már programok, miért ne váltsuk meg a világot? „Kinek van kedve úszni kedden?” – felhívásomat lelkes szemlesütéssel és nagyívben elkerüléssel viszonozta a löttyedt, lusta, Laut-i népség. Így csupán három embert sikerült kitartó könyörgéssel, zsarolással, és ígérgetéssel rávennem, arra, hogyha belepusztulnak is, de egészséges dolgot fognak művelni egy kis ideig. Hááát, az ovis korombeli delfin csoportos úszás egyetlen alkalma is több akciót és testmozgást kínált (ráadásul nem csupán fél órára), mint ami totymorgás ekkor történt. Kis lépés nekem, de legalább bal. :) Viszont csokibőrösödni Izlandon a legkönnyebb (mert ha nem a napon úszol, akkor a mai mirelitet te szolgáltatod majd a halaknak).

Hogy állunk az éjszakai fronton? Mint utolsó cseppként a pohárban, Páll Óskar is kézfogás közben jegyezte meg hogy „You are an amazing dancer!”, arra a botor bátor elszánódásra vetemedtem, hogy ideje táncoktatásba kezdeni. Adjunk egy nevet kapálózásunknak, műveljünk egy plakátot meg kis honlapocskát és vessük bele magunkat az esti névjegykártya osztogatós lenyűgözősdibe. A tudás átöntésének helyéül a Laut szolgálhat Helga asszonyság engedélyével, így innentől már csak lelkes botlábúakra kell szert tennem. És ha ebben a témában tapicskolunk, érdemes felcsapni a „Max ezeregy éjszaki története” című képtelen könyvet az M betű legújabb bejegyzésénél, ahol a legújabb magyar vonatkozású bejegyzés meséli el, hogy hogyan parancsolt tiszteletet számomra sporttudásával az izlandi ifjúság. Hajnalodás tájékán futottam össze két kézilabda rajongó sráccal, kik pólómon virító „Ungverjalandi” felirat láttán a saját „aki magyar, az kézilabdázik, vagy legalább mindent tud a sportról” pozitív előítéletük alapján izgatott eszmecserébe bocsátkoztak mely során számos magyar csapatnévvel, játékosok helyesen kiejtett vezetékneveivel dobálóztak és persze jogos büszkeséggel nem felejtették megemlíteni, hogy mennyire örültek, amikor a legutóbbi bajnokságon legyőztek minket. Én -mint a sporteseményeket távolról, eldugult fél füllel sem követő ember-, csupán annyival tudtam információ éhségüket csillapítani, hogy a nemrégiben történt kézilabdás-késelős esetet részletesen meséltem el nekik (egy alap sztorival már rendelkeztek erről is).

Ha már tavasz, akkor ősi szokás szerint e kor sajátossága a megemelkedett számú udvarlási szertartás. És mint hagyományőrző ember, hát hódoljunk a hódolatnak. S bár a betyár mennyiség, míg a gróf minőség párti, a kettő mégsem zárja ki egymást. A blog kereteibe beleférően kukkancsunk rá csak a nemesi vonal által választott, „mesés” útra:

Hol volt, hol nem volt egy csodálatos belarusz lányka. Ez a kisasszony még 21 éves korábban pottyant ide a jéghátára, követve férjét, hogy együtt lépdeljenek azon hosszú rögösön. Az a rögös bizony öt év után –megadva magát az itteni időjárásnak- kissé fagyossá válva arra késztette utazóit, hogy együtt menjenek kétfelé a továbbiakban. Teltek a hosszú magányos hónapok, melyeken hősnőnk és a három éves cicája osztozott, aki természetben életében egyetlen egyszer járt (noha annál többet látott ablakból és tv-ből). A leányzó egy nem túl különös estén barátaival betért egy helyi szórakozó helyre, nem is sejtve hogy megláthatja a padlók legádázabb koptatóját. E fura kisember pörgött, forgott, fáradhatatlanul, másoknak csak tapsolásnyi helyet hagyva. Szép lassan pirkadni kezdett, s az éjszaka lényei ilyenkor vámpír módjára igyekeznek vissza barlangjukba... csupán a cipőfűzőig átizzadt kisember és ő maradt még két pajtásával. Hősnőnk szava közel sem az ámulattól ált el, mikor a kis mitugrász megszólította, sokkal inkább azért, mert az általa beszélt négy nyelv között az angol nem igazán szerepelt. De ez a fura lény nem adta fel, addig mutogatott, artikulált és arczsibbadásig mimikált, míg csaknem megértették egymást. Napok, hetek teltek és találkozgattak. Rájöttek, hogy nincs túl sok közös bennük, éppen ezért érzik jól magukat egymás társaságában. A hölgy angolt tanult, míg srác pedig kis oroszt csipegetett (és nem használt olyan szavakat, mint pl.: cica, ami beloruszul cici-t jelent :) ). Azóta is mikor lehet, együtt keresik a bajt, mert tudják, hogy szeptemberben egyiküket szólítani fogja a haza...

Létrehozva: 2009.05.11