Csupán „nemrég” ölbe pottyant függetlenség megünneplését az ekkor vattacukorvadásszá váló jégnépség -nem túl fantáziadúsan- minden év ugyanazon napján tartja. Ha esik, ha fúj alapon e parányi dínomdánom a nyárra való tekintettel a szabadban kerül megrendezésre. Az esemény nagyságát furán szemlélteti, hogy három cukros sátor, öt-hat célbadobó-bódé és további két légvár vállára dobták a szórakoztatási felelősséget itt az északi fővárosban. Persze egy mazsorettmentes muzsikasor még belefért az időbe, mielőtt az eső elmosta volna az attrakcióként a nap hátralévő részére szánt, lelkesesen vonyító, helyi bot- és zöldfülű rockszörnyedvényeket.

Szerencsére csüggedéscsökkentésben jártas lényem sem kell félteni. Egy földön hason/háton/fenéken csúszkálós habpartyval egy teljes napos ágyban maradásra érdemest sikerült tombolni. Persze nincs idő időzni, mert bár néha tortúra a túra mégsem látni akárhol: hogy nyugszik le szemed előtt a nap június 21-én hajnali egykor és abban a pillanatban egy kis fordulatnyival odébb egyszerre már kel is fel. És hogy tévedtek ide a napnyugtakor a felhők közül merőlegesen lecsüngő sugárfoszlányok?! E dolgokért éri meg a sáros, havas hegyecskékre a szitáló esőben a hatórás esti felbaktatás. De a látvány ellenére a legnagyobb élvezettel mégis a fenék értelmének és használatának új dimenziójába való betekintés töltött el, mikor több mint egy kilométeres hosszúságban a puszta hátsónkon csúsztunk le a hófödte „buckáról”.

Ki mondta, hogy nem használnak esernyőt az izlandiak? :)

S minthogy a szivárványok után már kellemesen elteltem a hegyek és vizezések látványával is, ideje volt alábbszállni valami sötétebb, de ugyanolyan hideg világba. A sok-sok hasonló kisbarlang közül, a túraklubbal egy Myvatn tó körülibe huppantunk bele. A kis gödörke mélysége nem lehetett több mint tíz méter, ennek ellenére a felszíni 18 fokból csak -3 merészkedett ide levándorolni. Az amúgy nem túl hosszú (200 méteres) barlangocskába bejutni egy kis résen giliszta módjára átficeregve lehetett bejutni. Az első néhány bejutott emberke jutalma gyorsaságukért egy placcsanós meglepetés, ugyanis a féregjárat másik végén a megolvadt jégségből származó, térdig érő pocsolyába landolás várt rájuk. Annak ellenére, hogy többen is halálomat jósolgatták csupán mert nem hoztam sisakot, lámpát és cipőre illeszthető szögestalpat, mégiscsak egyetlen fényképezés-közbeni seggrecsüccsenéssel megúsztam a mókát.

A habparty után, hajnali négykor

Hogy áll a munkafront? Kis állhatatos vakondkodásommal végre sikerült két vendéget bevonni kert rejtelmeibe, így még egyik füvet locsol s a másik virágot öntöz, addig én vidáman elmerülhetek a falfestés „rejtelmeiben”. A sakkfüggő Stebbi egy teljes hétig bírta elviselni, hogy teljes táblamegtartóztatást mutatok feléje, amiért nem volt hajlandó velem úszni járnia... azóta önként és dalolva minden alkalommal ötven méterrel többet úszik az előzőnél. Közben érkezett pár új munkatárs is: Lojji, a magas, szőke, széles, nemzetközi politikát tanuló srác, aki már tavaly nyáron is itt munkálkodott az iskolai szünet idejében. Peter, akinek skótkockás dorkójához és terepmintás nadrágjához illő hebehurgya szokások társultak (ajtónyikorgástól kezdve zenedobozig mindenféle fura hangokat ad ki magából önszórakoztatás gyanánt). Katrin, valami élettévedt művészkisasszony, aki tetkókat rajzolgat, de autókat szeretne festeni a jövőben. Peter és Katrin úgy kerültek ide, hogy az önkormányzat olyformán igyekszik kezdeni a munkanélküliekkel valamit, hogy kötelezően elküldi őket valamiféle munkára (persze némi extra pénz fejében)... így jöttek ők hozzánk a vörös kereszthez. És habnak érkezett még Teresa, egy osztrák ex-önkéntes, Izlandlelkű lányka. Ő a nyaralását és némi munkát kombinálta úgy össze, hogy –minthogy jól beszél izlandiul- a hajóról érkező turistáknak idegenvezetést tart. Amíg hajók nem érkeznek, addig pedig nekünk segédkezik, és persze a Laut-ben lakozik. Őt személyiségileg leginkább a Szépség és a Szörny Bell-jének és az Alíz Csodaországban fehér nyuszijának keresztezéseként tudnám jellemezni: állandóan félénken sürög-forog és dolga végeztével valamilyen kis zugban húzódik meg könyvet olvasni.

Az asztronauták itt gyakoroltak a Holdraszállás előtt

A jó időre való tekintettel (mert volt itt nemrég 25 fok is!) igyekszünk a megszokott bennülős szokásokat feldúlni, a vendégek nem épp örömére. Vérlázítónak hatott radikális (ámde ugyanakkor hatékony) tettem, mellyel a vendégek alapvető létszükségletét tartalmazó eszközt –ismertebb nevén kávéstermoszt- kihelyeztem a szabadban található kis asztalkára, arra kényszerítve őket ezáltal, hogy legalább félóránként friss levegőt szippantsanak. Szerencsére voltak szerencsésebb próbálkozások is. Ilyen volt például a kis Hrisey szigetre történő elhajókázás. E százhatvan főt számláló takaros kis halásztelepülésen azonnal részt vettünk egy egzotikusnak is mondható rövid idegenvezetésen. A néhány paddal kiegészített lószállítóplatót vontatta egy szép kékre festett, taxitáblával előléptetett kistraktor. Ehhez az összképhez illően egy alacsony, széles, mackószerű ember tarztozott vezetőnek és idegenvezetőnek egyben... ugyanakkor termetével pontosan fordítottan arányos hangmélységre sikerült szert tennie, érthetetlen számomra, hogy a madarak miért nem válaszoltak neki. A körjárat végeztével megtekintettük a cápa múzeumot, melynek különlegessége talán, hogy egyetlen cápa sem látható benne (leszámítva egy műanyag, kicsinyített cápafejet a falon).

NO. 1. Taxi :)
Pofás kis kertek Hriseyben

Létrehozva: 2009.07.04